Tegye fel a kezét, aki már találkozott olyan csapatszokással, amitől a falra mászott! Ezek a szokások például:
- Amikor mindenért köszönetet mondunk (akkor is, amikor nem kéne).
- Amikor a célokról senki nem beszél.
- Vagy amikor a konfliktusokat inkább szőnyeg alá söpörjük.
A blog végére garantáltan más szemüvegen keresztül fogsz ránézni ezekre a szokásokra — és lehet, hogy a saját csapatodéra is.
A szokások
Bár elsőre akadályozónak tűnhetnek ezek a szokások, nem véletlen, hogy egy csapat élete tele van velük. Ahogy Charles Duhigg vagy James Clear is írja: a szokások valójában tehermentesítenek. Csökkentik a ránk nehezedő kognitív terhelést – nem kell minden pillanatban döntéseket hoznunk, mert a szokásaink „visznek” minket.
Megmondják, mit és hogyan csináljunk, mintha magától futna egy program. Egy csapat esetében a közös szokások szinte beolajozzák a működést: nem kell újra és újra megbeszélni, hogyan dolgozunk együtt, mert ott van a közös rutin, az ismerős ritmus. „Mi ezt így szoktuk” – és már gördül is tovább a munka a megszokott mederben.
Ami a szokások mögött van
A szokásaink mögött sokszor van egy mögöttes meggyőződés. A fent felsorolt szokások mögött például lehet egy olyan elképzelés (nevezhetjük ezeket mentális modelleknek vagy akár paradigmáknak is), hogy:
- Jó csapattagnak lenni azt jelenti, hogy megköszönünk mindent
- A célokat úgyis tudja mindenki, nem kell róla beszélni
- A konfliktus rossz
Én nagy híve vagyok a rendszergondolkodásnak, és szeretem a szokásokat is ezen a szemüvegen keresztül megközelíteni. A szokások mögött sokszor ott lapul valami mélyebb meggyőződés. Egy belső logika, egy mentális modell, ami kialakítja az adott szokást, ami nem feltétlenül tudatos.
A fent említett szokások mögött például ilyen mentális modellek húzódhatnak meg:
- „A jó csapattag mindig megköszön mindent.”
- „A célokat úgyis mindenki tudja, nem kell róla beszélni.”
- „A konfliktus veszélyes – inkább kerüljük.”
Fontos, hogy ezek sokszor nem tudatosak. És amíg nem látunk rájuk, addig észrevétlenül formálják a csapat működését – és a döntéseinket is.
A struktúra, ami fenntartja a szokást
Maradjunk most annál a klasszikus helyzetnél, amikor a csapat minden tagja osztja ezeket a mentális modelleket. (Azért fontos ezt külön kiemelni, mert vannak olyan szokások is, amelyek csak egyetlen ember – például a vezető – mentális modelljéből születnek, és mégis meghatározzák az egész csapat működését.)
Ha közös a mentális modell, a csapat könnyen átadja magát a szokások kényelmének. A rutin segít energiát spórolni – nem kell újra és újra dönteni, mérlegelni. És még itt sincs vége.
Sokszor még létrehozunk egy olyan struktúrát – rendszert, folyamatot, normát – ami ezeket a szokásokat életben tartja. Például ha egy csapatnorma az, hogy „köszönd meg a dolgokat”, akkor aki nem teszi, az már normát sért. Vagy ha a célokról csak év elején és év végén beszélünk – hát… ki az, aki ennyiből tényleg tudja, merre tartunk?
A legtöbbször nem is nézünk rá ezekre a szokásokra. Amíg nem jön valaki új – egy csapattag, egy vezető, vagy akár egy teamcoach –, aki tart egy tükröt, és megmutatja: „Nézd csak, ezt a rutint már nem biztos, hogy szolgálja a csapatot.”
Hogyan másként?
A szokások megváltoztatása azért nehéz, mert nem csak magát a viselkedést kell átírni – hanem a mögötte lévő mentális modellt is, és a struktúrát is mozdítani kell, hogy az új szokás fenntartható legyen. Hogy ez hogyan lehetséges? Erről szól a következő blogposzt. Tarts velünk! Ha érdekel a csapatok működése, akkor kövess be instán, facebookon, linkedinen, vagy akár iratkozz fel a hírlevelünkre, és akkor első kézben értesülhetsz az ilyen típusú tartalmakról, vagy a csapatműködésre fókuszáló rendezvényeinkről.
Szabó Tamara MCC*, a Co-Create Coachképző alapítója
*Master Certified Coach, a Nemzetközi Coaching Szövetség (ICF) által mester szinten akkreditált coach
A blogcikk Szabó Tamara azonos című workshopja alapján készült, amelyre az ICF (International Coaching Federation) MAP (Master Approach Program) sorozatának részeként került sor.
